Metál sztori V.

        Egy elektromos autó, egy okostelefon vagy egy laptop élete nem a gyárban, és nem is a tervezőasztalon, hanem egy afrikai bánya mélyén kezdődik. Kongóban szegény sorsú felnőttek és gyerekek tízezrei kalapálják a kéziszerszámokkal ásott járatok falait. Kobaltot keresnek, azt az anyagot, ami a modern távközlési és számítástechnikai eszközök lítium-ion akkumulátorainak elengedhetetlen összetevője, a katód gyártására használják. A kobalt alkalmazása ugyanis megnöveli a lítium-ion akkumulátorok kapacitását.

        A világon felhasznált kobalt több mint 60 százaléka származik Kongóból. Az országot száz évvel ezelőtt belga gyarmatként zsákmányolták ki más természeti kincseket, például elefántcsontot keresve, de íme, a függetlenségének kivívása után ötven évvel is van mit lerabolni, csak ezúttal elnyomó ország helyett nagyvállalatok állnak a háttérben. De ahogy a legdrágább igazgyöngyöt is fillérekért hozza fel egy búvárkodó kisfiú valahol a harmadik világban, a kobaltbányászok is a kitermelt ásvány értékének töredékéért, konkrétan éhbérért dolgoznak minden nap. Akár több százezren is élhetnek ebből Kongóban, ahol omlásveszélyes, mindenféle statikai vagy egyéb tervezés nélkül, kézzel ásott járatokban, rendes megvilágítás és védőfelszerelés nélkül keresik a megfelelő lelőhelyeket. Egyes számítások szerint a Kongói Demokratikus Köztársaság bányáiban 40.000 kiskorú dolgozik. A gyerekek átlagosan 12-14 órát dolgoznak, nehéz súlyokat cipelve, napi 1-2 dolláros fizetésért. Hiába a demokratikus jelző, ez a világ egyik legbrutálisabb diktatúrája, amely a hatalmas ország területének nagyjából felén uralkodik. A másik felén helyi a hadurak diktálnak, akik szintén járatosak az értékes helyi nyersanyagok „gazdaságos” kitermelésében.

        Szakmai szervezetek és nemzetközi segélyszervezetek egyaránt igyekeznek felhívni a figyelmet a kobaltbányászat visszásságaira. 2010 óta az Egyesült Államokban törvény tiltja, hogy többféle alapanyagot a kongói régióból importáljanak amerikai cégek, de a kobalt még nincs a listán. A pillanatnyi európai uniós szabályozás is csak a haditechnikában kulcsfontosságú nyersanyagok európai kereskedelmét korlátozza, a kobalt még nincs benne ebben a kategóriában.

Manapság a hevenyészett kongói bányákból érkező alapanyagot egyetlen kínai cég, a Congo DongFang International Mining vásárolja fel. Ez a világ egyik legnagyobb kobaltforgalmazója, a Zheijang Huayou Cobalt leányvállalata. A Huayou először tavaly szeptemberben reagált hivatalosan a kérdésre, ekkor a kínai vállalat elnöke azt nyilatkozta, sosem nézték, milyen úton-módon érkezik a kobalt. De vizsgálatot ígért és a termelési lánc felülvizsgálatát, ami a mai napig nem történt meg.

     A nagyvállalatoknak pedig "fogalmuk sincs", kínai beszállítóik honnan szerzik a lítiumion-akkumulátorokhoz szükséges kobaltot. Egy 16 nagyvállalatot - mint az Apple, a Daimler, a Lenovó, a Microsoft, a Huawei, a Vodafone, a Samsung - érintő felmérés szerint a nemzetközi cégek képtelenek megmondani, hogy honnan és milyen munkakörülmények közül származik a hozzájuk Kínából érkező lítium-ion akkumulátorokban használt kobalt. Még aggasztóbb az elektromos autókban utazó nagy cégek válasza. A Tesla, a BMW, a VW, a Fiat Chrysler, a General Motors, vagy a Renault, nem is érdeklődik az iránt, hogy honnan és milyen körülmények között jut kongói kobalthoz.

        Persze nem az első eset, hogy kifogásolható módon állítanak elő valamit, amit a fejlett világ lakói számára mindennapi használati cikknek számít. A világ előbb felháborodik, majd szépen túllép a dolgon, lásd a mobiltelefonok gyártási körülményeit. Exitus acta probat, de azért nem megnyugtató, hogy a századunk nagy technikai forradalma, a kongói kobalt termelésén és a hozzá kapcsolódó rabszolga- és gyerekmunkán múlik.😟