Választ-úton

Nemcsak a magánéletünknek, de a társadalmi folyamatoknak is az érzéseink adnak értelmet. Ha azt akarjuk tudni ki vezesse a közösségeinket, milyen gazdasági lépéseket tegyünk meg, nem a tudósok tanácsait kérjük, de nem is az Írásban keressük a választ, hanem demokratikus választásokat tartunk és megkérdezzük az embereket. Hiszünk abban, hogy a szavazó tudja a legjobban, mi kell neki, és hogy a szabad emberi akarat a legnagyobb politikai hatalom.

De honnan tudja a szavazó, hogy mit válasszon? Hát, legalábbis elméletileg, a legbensőbb érzelmei sugallatát követi. Csakhogy ez nem mindig egyszerű. Ahhoz, hogy kapcsolatba kerüljek az érzéseimmel, ki kell szűrjem az összes propagandát, a politikusok hazudozásait, a ravasz tanácsadók érdekeit, vagy éppen a felbérelt szakértők véleményét. Valahogy ki kell zárnom a zajt és csak a valódi belső hangomra kell figyeljek. És amit ez a hang súg a fülembe, nos hát onnan tudom, hogy kinek kell vezetnie a közösséget, vagy éppen az országot.

Régen, a tudatlan közemberek pillanatnyi érzései nemigen lehettek fontos politikai döntések alapjai. Régen azt mondták: ez az Isten akarata.  Ma azt mondjuk: a szavazó tudja a legjobban. Pedig az események túlnyomó többségét elfelejtjük, csupán néhány kiemelkedő esetre emlékszünk és aránytalanul nagy súllyal vesszük számításba a közelmúlt történéseit.

Kutatók által végzett felmérések eredményei azt az elképzelést erősítik, amely szerint a politikai attitűdöket az alakítja, hogy miként reagálunk a potenciális fenyegetésekre, azaz kisebb a szerepe a szabad akaratnak, a józan ész mérlegelésének döntéseinkben.

De vannak más aspektusok is. Úgy próbáljuk megoldani a társadalmi egyenlőtlenségeket, hogy egyenértékűnek nyilvánítjuk a különböző emberi tapasztalatokat, ahelyett, hogy igyekeznénk mindenkinek ugyanolyan tapasztalatokat biztosítani. Ezért van, hogy a szegény paraszt szavazata pontosan annyit ér mint a milliárdosé. A sikeres vállalkozó és a szociális segélyen élő egyaránt egy-egy golyót dob be az urnába.

A demokratikus szavazás rendszerint csak olyan közösségekben működik, amelynek tagjai között van egy alapvető kötelék, mondjuk, közös vallási vagy nemzeti mítoszok.  És csak olyan emberek között lehet módja a nézeteltérések megoldásának, akik az alapokban egyébként egyetértenek. Mert ha a szavazók többségének a tapasztalatai idegenek számomra, és úgy érzem, hogy az én alapvető érdekeimmel nem foglalkoznak és nem értik meg az érzéseimet, semmi okom sincs elfogadni az eredményt, még akkor sem, ha nagyon leszavaztak.

Például: mit kezdjünk a menekültekkel? Ki szavazzon: csak a németek, vagy a bevándorolni kívánó afrikaiak és ázsiaiak milliói is. Vagy mit kezdjünk a Szentfölddel? ki szavazzon: a 8 millió izraeli és az arab liga 350 millió állampolgára?

        Már az egyszeri szavazók is kezdik érteni, hogy többé nem ruházza fel őket hatalommal a demokratikus rendszer. A világ változóban van körülöttünk és ők nem értik, hogyan és miért. Elkezd kicsúszni a hatalom a kezükből, de azt nem tudják, hová kerül. Nagy Britanniában a szavazók úgy képzelték, hogy az EU-hoz, ezért a Brexitre voksoltak. Az amerikai szavazók úgy képzelték a hatalom a rendszerhez kerül, ezért a rendszert ellenző Donald Trumpra szavaztak. A magyarok úgy képzelték, hogy Soroshoz, ezért a Fideszre adták a jelölésüket. És Romániában? Itt kire gyanakodtak, hogy a PSD került ki győztesen? Vagy talán itt nem is erről van szó?

Nos, hogyan válasszunk választást? Hogyan rendezzem le szubjektív érzéseimet, ha a jelölt a választások előtt adócsökkentésbe és pénzosztásba kezd? Ha a legjobb reklámszövegírók próbálnak manipulálni. Ha nem vagyok jó hangulatomban. Vagy ha úgy érzem, nem helyes az egy ember egy szavazat elve.

Vagy megkímélem magam ettől, és felhatalmazom a Google-t, hogy szavazzon helyettem. Hiszen már most képes arra, hogy ne a pillanatnyi állapotom vagy fantáziám szerint szavazzon, hanem az Én-em ként ismert biokémiai algoritmusok érdekei szerint. 😒