Önző önzetlenség

       A kommunizmus azért vallott kudarcot, mert azt feltételezve irányította a gazdaságot, hogy mindenki önzetlen vagy legalábbis nagyon emberbarát, és tagadta, hogy az emberek ösztönösen csak magukra gondolnak. Ezzel ellentétben, a tapasztalat azt mutatja, hogy a profitszerzési indíték még mindig a legerőteljesebb és a leghatékonyabb hajtóanyag a gazdaság üzemeltetéséhez.

         A szabadpiaci elveken alapuló közgazdaság abból a feltételből indul ki, hogy minden gazdasági szereplő önző. A mészárosnak, a péknek és a sörfőzőnek nem a jóindulatától várjuk az ebédünket, hanem attól, hogy azok a saját nyereségükre vannak tekintettel, állapította meg több híres közgazdász is már sok évvel ezelőtt. A piac ereje ugyanakkor, ha nem is szünteti meg teljesen, de szigorú korlátot szab e magatartásnak: az említett iparosok nem fognak becsapni bennünket, mert van egy versenytársuk a sarkon, de a saját munkásaik sem fognak nagyon lazsálni, mert tudják, hogy más a helyükbe tud lépni.         A piaci rendszer szépsége éppen abban rejlik, hogy a piac, az emberi természet látszólag legrosszabb jellemzőit - az önzést és a kapzsiságot - valami termékeny és társadalmilag hasznos dologgá formálja át.

        A dolog logikusnak látszik, de valami mégsem stimmel. A világ láthatóan tele van az erkölcsi magatartás olyan megnyilvánulásaival, amelyek ellentétesek ezekkel az elvekkel. Például, ha az említett iparosok nem csapnak be minket még akkor sem, ha nincs a közelben versenytársuk. Igaz attól ez még nem jelenti azt feltétlenül, hogy hisznek a tisztességben. Lehet hogy csak azért tesznek így, mert tudják, hogy a reputációjuk több vevőt fog becsalogatni az üzletükbe.

        Vajon, ha az emberek viselkedése erkölcsösnek látszik, akkor ez csak azért van, mert nem látjuk a rejtett jutalmak és szankciók rendszerét, amely valóban vezérli őket? Mint például az, hogy hosszú távon nem érdekem-e, hogy segítsek másokon, hogy viszonzásképpen én is segítséget kapjak, amikor rászorulok?

        Nos, a láthatatlan jutalmazási és büntetési mechanizmusok számítanak ugyan, de nem tudnak magyarázatot adni minden önzetlen megnyilvánulásra, azon egyszerű oknál fogva, hogy nem is léteznének, ha valamennyien teljesen önzők volnánk. Ha mindenki haszonleső alak lenne csupán, akkor senki sem lenne, aki jutalmazna vagy büntetne másokat jó vagy rossz viselkedéséért. Ha tényleg mindenki csak arra törekedne, hogy saját érdekeit helyezze előtérbe, a világ működése már leállt volna, mert annyi lenne a csalás a kereskedelemben, és annyi lógás a termelésben. Mást sem csinálnánk, mint: a.) csalnánk, b.) megpróbálnánk elkapni a csalókat, c.) büntetnénk az elfogottakat.

        El kell fogadnunk, hogy a világ azért képes úgy működni ahogy, mert az emberek nem annyira önző lények, mint ahogy azt a szabadpiac közgazdaságtana gondolja. Amikor az emberek önzetlenül cselekednek, nem csapják be vevőiket, keményen dolgoznak anélkül, hogy figyelnék őket, vagy nem hagyják magukat megvesztegetni, akkor sokan azért tesznek így, mert őszintén hisznek ennek a helyességében. Kétszáz év klasszikus közgazdaságtanáról derülhet ki, hogy a kizárólagos önérdek feltételezésével tévúton járt.

        Úgy látszik, hogy nem csupán az önérdek az egyetlen emberi hajtóerő, ami számít! A motivációnak sok egyéb fajtája is van: a becsületesség, az önérzet, az önzetlenség, a szeretet, az együttérzés, a hit, a kötelességtudat, a szolidaritás, az együttműködés. Még soroljam? A szakmai felkészültség miatt érzett büszkeség, a kollégák iránt érzett szimpátia, a munka szeretete, a vezetők iránti bizalom, a cég iránti lojalitás, a közjóért történő munkálkodás, a hazaszeretet. Vagy ezek nem divatosak?

        És van-e alternatívája a gazdasági életben uralkodó emberi gondolkodásmódnak és a rá épülő gazdasági rendszernek? Ehhez erkölcsi megújulásra, azaz gyökeres paradigmaváltásra lenne szükség: az önérdek és önzés mindenhatóságát az önzetlenség és együttműködés kéne, hogy felváltsa. De mitől fog megváltozni az önző emberi természet? Képesek vagyunk-e átlépni eredendő ösztöneinken? Ha ez valamilyen csoda folytán be is következne, és felülkerekedne bennünk az együttérzés és önzetlenség, mi lesz a fejlődéssel? Mitől fog prosperálni a gazdaság, ha a kapzsiság, a gőg, az önzés, a mások fölébe kerekedés vágya nem sarkall többé a többre és még többre, az újra és még újabbra?

        Talán olyan gazdasági rendszert kéne kialakítani, amely, noha tudomásul veszi az emberek ilyen irányú gyarlóságát, teljes mértékben kiaknázza a többi emberi hajtóerőt, és a legjobbat igyekszik kihozni az emberekből. Mert nagyon valószínű, hogy ha a legjobbat feltételezzük az emberekről, akkor azt is fogjuk kapni tőlük. De mindenek előtt, ahogy azt Gandhi mondta; „te magad légy a változás, amit látni szeretnél a világban”.