Tudásátadás 2.0

Nem mindegy, hogy milyen világot hagyunk a gyermekeinkre, ezt ismételtük olyan gyakran az elmúlt évtizedekben. Mára már módosult a szlogen: nem mindegy, hogy milyen gyermekeket hagyunk a világunkra. 

A baj a média korával kezdődött. Már Teller Ede észrevette: a televízió az, aminek lehetősége lenne a tudást mindenki rendelkezésére bocsátani, de nem ezt használja ki. Hamar kimutatták, hogy az egészséges családmodellt rombolja a média. Oda jutottunk, hogy a műsorokat érdekek szerint készítik és a média üzleti világa minden erkölcsi normát áthág. A fiatal generáció (na jó, nem csak ők, de most róluk van szó) könnyen a média hatása alá kerül, ettől kezdve nem a közvetlen családi, vagy intézményi környezete alakítja, hanem a média. De hol vannak már ezek az idők?

A bajt tovább fokozta az informatikai kor beköszöntése. Ez a generáció már egy olyan világba született bele, ahol a közösségi háló és a mobiltelefon jelenti a kapcsolattartási lehetőségeket. A virtuális térben felszínes barátságok alakulhatnak ki, gyakran saját magukról hamis képet próbálnak mutatni, miközben képtelenek valódi mély kapcsolatokat létrehozni. Folyamatosan online állapotban vannak, okos-készülékeiket az iskolában is és otthon éjszaka sem kapcsolják ki. Képekkel kommunikálnak: mindenről fényképet készítenek, amit azonnal megosztanak a világhálón. Az állandó inger következtében alig lehet lekötni a figyelmüket az iskolában. Eközben a régi médiumokat alig használják, nemigen olvasnak, az információikat az internetről szerzik.

A fiatal generációt oktatni hivatott közösség, nevezzük őket röviden tanároknak, hamar rájött, hogy nem elég a fiatalokat csak sok információhoz juttatni, mert, ilyen körülmények között, nem tudják azt feldolgozni, így nem lesz az információból tudás. Meg kell tanítani a gyerekeket a médiumok helyes használatára, mert különben a médiumok fogják őket megtanítani. 

Ezzel a szlogennel álltak a tanárok az új feladat elé: felkészíteni a gyermekeket a média, az internet és az audiovizuális ipar termékeinek kritikus használatára. Ehhez kérték a szülői és társadalmi együttműködést. Ekkor még úgy gondoltak az oktatásban alkalmazható digitális megoldásokra, mint a korábbi tevékenységek eszköz-szintű felváltóira. Nos, alig, hogy megjelentek az új kifejezések mint: digitális analfabéta, digitális bennszülöttek, digitális bevándorlók, beköszöntött az újfajta digitális kor. Tudjátok, ami az Ipar 4.0-val kezdődött.

Most már lett baj elég. Mint tapasztaltuk, már az informatikai kor meghozta az iskola átalakításának igényét, de ez még nem volt életbevágó a társadalom szempontjából. Talán ezért nem is sikerült olyan jól a művelet, mint ahogy azt elképzelték. A digitális kor azonban új követelményekkel állt elő és itt most már minden tévedés igen súlyos következményekkel jár. Mert megváltozott nemcsak a társadalom, hanem az a gazdaság is, amire az iskolának fel kell készítenie a fiatalokat!

A mindennapjainkban és a munkahelyeken egyaránt szerkezeti szintű átalakulás ment végbe, de ez egyelőre semmilyen szinten nem tükröződik az oktatási rendszerben. Mert ma már nem az a lexikális tudás a legfontosabb, amit be lehet magolni és lehet birtokolni, inkább az a képesség számít, hogy tudni, mit hol kell keresni, és a talált adatokat hogyan lehet a leghatékonyabban felhasználni, alkalmazni. A just in case tanulású stílust - amikor érdeklődésünknek megfelelően kapunk képzést egy adott témában, arra az esetre, ha szükségünk lesz rá - fel kell, hogy váltsa a just in time tanulás, amelynél akkor szerezzük be a megfelelő információt amikor szükségünk van rá. Ehhez pedig teljesen újfajta tudásra és tudásátadási filozófiára van szükség: nem a bemagolt alapok számítanak, hanem rugalmasság, innovatív szemlélet, feladatmegoldó képesség, az algoritmizálás képessége, mintázatok felismerése - éppen azok a tulajdonságok, amivel a mai oktatási rendszerből kikerülő fiatalok nem rendelkeznek.

Ez nem jelenti feltétlenül azt, hogy valakik 'ott fent' valamit elrontottak, inkább azt, hogy nagyot változott az élet, és ezáltal az oktatással szemben támasztott követelmények is megváltoztak. Koncepcionális változásokra van szükség tehát, amelyek a digitális világ által átalakított új világra készíti fel a diákokat, nem csupán egyes tantárgyak tematikai kiigazítására, vagy néhány alapvető elem megreformálására.

Merjük kimondani, a mai értelemben vett iskolának vége. Az a fajta rendszer, amelyben fix osztályok vannak, ahol 50 percekre lebontott szaktárgyakat tanulnak csengővel, táblával és krétával, gyakorlatilag életképtelenné válik. Az új generáció már egy olyan világba született bele, amelyben egyértelmű az információk hozzáférhetősége, folyamatos kereshetősége, ezért számukra teljesen elképzelhetetlen egy olyan rendszer, amibe az iskola próbálja őket belekényszeríteni: a bárhol elérhető adatokat nekik meg kell tanulniuk. Számukra minden reggel egy újabb időutazás, amikor a születésük előtti világba kell visszatérniük, amikor egy olyan világra készíti fel őket az iskola, amilyen már nem is létezik. Egy atomkatasztrófa utáni helyzetben talán többet jelenthet, ha valakinek tele van a feje adatokkal, de az internettel, okos eszközökkel, virtuális alkalmazásokkal telezsúfolt valós világunkban ettől csak reakcióképtelen fiatalok fognak tanácstalanul állni az élet előtt. 

Meg kell tehát teremteni azt az oktatási keretet, ahol különböző korosztályú gyerekek együtt oldanának meg projekteket, felhasználva egymás különböző képességeit, miközben egymást is tanítják, az információt pedig nyíltan elérhető rendszerekből szerzik meg. Ez lesz ugyanis az a helyzet, amivel majd a munkahelyükön is találkoznak: a feladatokat csak közös munkával, okos kereséssel, helyzetértékeléssel, szervezéssel oldhatják meg. Ezek az újszerű oktatási formák egyébként mintaszerűen már megjelennek néha itt-ott, de egyelőre csak érdekességként, miközben lassan ennek kellene alapvetőnek lennie.

Akkor a reformok hatására már nem is kell „tanulnia” a gyerekeknek? Dehogynem kell, hiszen az alapok, az olvasás, írás, számolás, ugyanúgy a jelenkori képességek alapja is. Ha nem fektetünk hangsúlyt a kultúrára, a képzőművészek, költők, zenészek, filozófusok alkotásaira, a társadalom technokráciává válna, márpedig ugye ezt nem akarjuk. A tudásátadás pedig, éppúgy, mint régebb, a mester és a tanítvány együtt végzet munkáján alapszik. Ugyanakkor az iskola nem csak a tárgyi tudás átadásának a helye, hanem a nevelésé is, a gyermek fejlődésének minden vonatkozásában. Szóval muszáj tanulni, csak másképp. Egy frissített, 2pont0 verzió szerint.

A számítástechnikában a pont előtti szám növelése egy rendszer funkcióinak a jelentős változtatását jelzi. Akkor muszáj növelni, ha korábbi funkciókat elavultként jelölünk meg és akkor lehet növelni, ha új funkciókat hozunk be. Mindenképpen a változtatása azt jelenti, hogy elveszítjük a kompatibilitást a korábbi verzióval. A pont utáni szám az apró módosítások lépéseit jelöli. A sorozatos hibajavítások során növekszik értéke. Növelése még megőrzi az új rendszeren belül a visszafele kompatibilitást. A nulla azt jelenti, hogy már működik ugyan a rendszer, de még nem tökéletes. 

A tudásátadásban sürgősen szükségünk van a 2.0 verzióra. A változás ténye nem lehet kérdés, csak az iránya és ideje. A valóság úgy alakul, ahogy közelítünk hozzá. De meg kell próbálni közeledni, még akkor is, ha ez nem a legrövidebb útvonalon történik. Mert sokkal jobb egy működő rendszer, mint egy tökéletes. Felgyorsult világunk nem fog arra várni, hogy csinosítgassuk az elképzeléseinket. Egyszerűen nincs már idő a tökéletesítésre, lépni kell! Mert jobb megelégedni azzal, amit fel tudunk fogni, meg tudunk csinálni, semmint elutasítani, mert nem tökéletes, mondta Heisenberg és szerintem fején találta azt a bizonyos szöget. 

Szentgyörgyi Albert évnyitó beszéde 1930