Kreátorok

            A technológia, a tudomány, a hatalom lehetőségei gyorsabban nőnek, mint a bölcsességünk, amely kordában kellene tartania őket. Talán ez különbözteti meg leginkább az embert minden más élőlénytől: hogy képtelen beérni azzal, ami van. Számára a világ nem lezárt, hanem egy nyílt rendszer, amelynek szabályai - legalábbis azt hiszi - megérthetők, sőt akár újraírhatók. Nem elégszik meg a meglévő tudással és biztonsággal, állandóan tágítani akarja a valóság határait. A nyughatatlan ember néha az isteni szikra, mely képes új formát adni a jövőnek, megnyitni eddig zárt kapukat. Máskor azonban tüzet gyújt, amely mindent elhamvaszt.

             Mindig voltak emberek, akik nem fogadták el a világot úgy, ahogy van, és nem érték be az élet törvényeivel. Új világokat akartak felfedezni, új törvényeket írni, határokat átlépni. Bennük találkozik a tudásvágy és a teremtő szándék, és ebből születik az a sajátos állapotot, amelyet, jobb híján, haladásnak nevezünk. A felfedezés számukra nem cél, hanem belső szükségszerűség, amelynek nem lehet ellenállni. Ők a kreátorok, a sors sakkozói.

            A Teremtéssel játszanak, tologatják a figurákat a táblán, hátha van még egy lépés, amelyet maga a sors sem látott előre. Belépnek az ismeretlenbe, ahol a bizonyosság már nem kíséri őket, csak a kíváncsiság pislogó lámpása. Az élet szabályait próbálgatják, új utakat nyitnak, a felfedezés bizonytalan terébe kalandoznak - és közben nemcsak a saját sorsukat, hanem gyakran az egész emberiségét is kockára teszik.

            A haladás ugyanis nem maga a jó, csak lehetőség a jóra. És mint minden lehetőség, magában hordozza a tévedés esélyét is. A táblán egyszerre van jelen a fejlődés ígérete és a veszély lehetősége. Minden lépés számít, és minden lépés felelősséggel jár. A szabadság és felelősség ebben a drámában elválaszthatatlanul összetartozik, mint két, egymásnak feszülő erő. A játék gyönyörű - és veszélyes.

            De vajon jó kezekben vannak a sakkfigurák? Jó kezekben van-e a királynő, amely egyetlen mozdulattal előnyt vagy pusztulást hozhat? A sakktábla egyik oldalán az emberi értelem ül, a tudásvágy és a hatalom ígérete, a fejlődés megszállott vágya. A másikon pedig a sors, türelmesen, mozdulatlanul, változatlanul. Ő tudja, hogy minden játszma ideiglenes, minden győzelemnek ára van és utána új játszma következik. Ám ahogy a sakkban is léteznek visszafordíthatatlan húzások, úgy az életben is vannak lépések, amelyek után már nincs visszaút.

            Ahogy "haladunk", a kérdés egyre égetőbb: vajon jó irányba tereljük ezt a játszmát? Nem toltuk túl messzire bábukat? A játék még rólunk szól, vagy már ellenünk fordult? Mikor érjük el azt a pontot, ahol a következő lépés már nem csupán kockázatos, hanem végzetes?

            A tudomány és a technika története tele van megváltókkal és rombolókkal - és néha ugyanaz az ember volt mindkettő, mert egy lépéssel tovább játszott a kelletnél. Bizony, a tudás hatalma egyszerre lehet áldás és fenyegetés. A jövő nemcsak azon múlik, hogy merünk-e kísérletezni, hanem azon is, hogy felismerjük-e, mely kísérletek visznek előre, és melyek veszélyeztetik mindazt, amit eddig elértünk. A kérdés nem az, hogy játszunk-e, mindig is voltak és lesznek emberek, akik leülnek a táblához. A kérdés az, hogy hol van a határ, ahol még megállhatnánk és felismerjük-e időben azt a pillanatot, amikor meg kell állni.  Tudnunk kell, mikor érdemes továbblépni - és mikor kell egyetlen lépéssel a matt előtt megállni!

            Mert létezik olyan győzelem, amely valójában az ember utolsó hibája. Amikor a haladás már nem épít, hanem elszabadul.