. Lambda . blog

A 20. századvég genetikai paradigmája szerint valamilyen szövet rákosnak tekinthető, ha növekszik, halhatatlan, mozog és megváltoztatja a sejtenergetikát. Azért halálos, mert terjed, nem azért, mert nagy. A kézenfekvő megoldás, hogy meg kell ölni. Ez a logika adta a műtétet, a sugárkezelést meg a kemoterápiát, amelyek ma is a rákkezelési protokollok alapját képezik [ 1] .

Kezdetben volt a felismerés. Több milliárd évvel ezelőtt a legkorábbi organizmusok sejtmag nélküli egysejtűek voltak. Mit tesz Isten, a korai genetikai programozás ezeket a sejteket arra hangolta, hogy a túlélés érdekében versenyezzenek egymással, ami bizony fejlődést eredményezett [1] .

A rák fejlődése három szakaszra osztható. Az első az átalakulás, a normális sejt első lépése a rák felé, ami egy genetikai válasz a sejt sérülésére. A második a progresszió, ha a növekedési faktorok módosult aktivitása termékeny környezetet biztosít a rákos burjánzás számára. A harmadik szakasz a metasztázis, vagyis a rákos sejteknek az első kialakulási helyéről a test egy másik részébe való terjedése.

A glükóz energiatermelésének két módja van: oxigénnel, ez az aerob légzés, vagy oxigén nélkül, ez az anaerob légzés. A nagyobb hatékonyság miatt, a normális sejtek az aerob módszert használják, ha elegendő oxigén áll a rendelkezésre. Oxigén nélkül, például intenzív testmozgás során, a normális sejteknek az anaerob módszerhez kell folyamodniuk. A keletkező tejsav okozza ilyenkor az izomlázat.